2013. augusztus 9-én, délután fél hatkor, a 119-ik napon, véget ért asztanai küldetésem. A csapat (na jó, legyen team, ez így jobban néz ki, jobban is hangzik ugye...) küldetése.
(ami itt még jelen, az ma már a múlt)
Sofőrünk a második generációs Toyota Avensis-szel még aznap éjszaka elindult haza, Almatiba. Valami 1200 km, úgy számolja, 10-12 óra alatt megteszi az utat. Van, aki a következő hét közepén, más egy hét múlva indul haza, még nyaralnak egy kicsit, ki családdal, ki anélkül. Hétfős teamünkből ketten a távoli Európából (én, és Roy a ködös Albionból), ketten helyből, míg négyen a régi fővárosból, Almatiből verbuválódtunk.
Nekem a kedd reggel négy órakor induló Turkish Airlines isztambuli járatára van jegyem. Jó kis járat, épp két órám marad az Atatürk reptéren, hogy elérjem a budapesti csatlakozó, ugyancsak TA gépet. Szerencsére a reptér már a kisujjamban van, csomagomat egyből hazáig reptetem, ráadásul mindkét járatot a honi légitársaság gründolja (vigyázó szemetek a törökökre vessétek!), remélhetőleg nem a terminálok két ellentétes végi csápjaira dokkolnak (az Air Astana előszeretettel indul onnan, legalábbis az én eddigi megtapasztalásaim azt mutatják, legyen az Isztambul vagy éppen Frankfurt).
Hogyan is keveredtem én ide? Mondhatnám, egyszerűen, felültem a repülőre és idejöttem. Némileg árnyalja a képet, hogy először meg kellett találni ezt a munkát, majd kellett vízum, s utána hajrá!
Megtalálni. Hajlok arra, hogy a jelenleg Kazahsztánban dolgozó emberek jelentős része az egykori Vegyépszeren (s azok alvállalkozóin, jogutógjain) nevelkedve ragadtak itt, illetve tértek később vissza ide. Persze sokan már korántsem magyar cégek szineiben, ahogyan én sem ez alkalommal. Ez év januárjában megérdemelt szabadságomat alig elkezdve tölteni értesültem, hogy cégünk önállóságának annyi, gyámság alá vette egy titokzatos befektető által strómanolt helyi konkurenciánk. Nos, mint első körös, talpam-alá-utilapusnak ideje volt munka után néznem. Érdekes módon otthon egy cégnek sem voltam elég jó, pedig lelkesen állást kerestem, börzékre jártam, sőt pár interjúig is eljutottam. Sok cég még azt a fáradságot sem vette, hogy visszaszóljon, hé, nem te kellessz, ne is reménykedj... Miközben már kezdtek a távoli homályba veszni elhelyezkedési reményeim, egy, boldogulását az ex-szovjet régióban kereső s meglelő haverom megkérdezte, mit szólnék egy pár hónapos projektmunkának Asztanában?
(Talan Towers, benne a volt Szovjetunió második Ritz Carlton szállodájával, a Verny Capital beruházásában)
Mit is szólhatnék? Ha nem lett volna éppen ünnepi nagyüzem, először itt (sok munkaszünetnapos tavaszünnep - Nauriz), majd Húsvét otthon, napokon belül itt találhattam volna magam. Azonban ünnepi idény volt, a vízumszerzés kissé bürokratikus, időigényes. Lássuk csak: leendő munkaadóm a külügyminisztériumon keresztül levélben kezdeményezi számomra vízum kiadását. Ez a levél szépen kivárva a hivatosan előírt várakozási napokat eljut a budapesti kazah követségre. Amikor ott van, mehetek kérvényezni a vízum kiadását, hetente három fél napjuk van ügyfelekkel foglalkozni. Kifizetem a vízum díját, várok egy újabb hetet, kezembe nyomják. Vízumomat azon melegében még a konzulátus kapujának sarkában lefotózom, küldöm Almatiba. Van akkor még öt óra különbség, másnap rendelik a repülőjegyet, egyeztetnek velem, megfelel-e, szóval telnek a napok.
Aztán eljön a nagy nap, a Lufthansa repít Frankfurtba, ott kóválygok pár órát, de meglelem a második terninált (annak ellenére, hogy a nagy utazás előtti izgalmamban nem készültem a reptérből fel eléggé) is (ez tök mókás: nemigen van kitáblázva, csak elvétve, egy lift felvisz egy plusz emeletet, beesek egy kihalt, olyan metrómegállónak tünű helyre, egy nem-az-idén-labarnult-de-nagyon csávó noszogat, menjek, mennék én, ha tudnám hová, de aztán képbejövök: hoppá, vonatozunk!
Sok-sok emelet magasan kanyarog vezető nélküli vonatunk, emberek jönnek mennek, megérkezünk, B-terminál. Ott is kis kóválygás, értetlenkedem egy sort, mire megvilágosodom: itt most kilépek schengenből, szóval útlevél, vám miegyebek... Így jár, aki faluról a városba kerül... Nos, minderre volt pár órám, majd ebbéli kalandjaimat kipihenendő repülünk vagy hat órát, kettesével ülünk a háromüléses helyeken, a vacsora finom, a kiszolgálás kedves, nemhiába trófeás légitársaság ez az Air Astana (rossz nyelvek az suttogják, van hozzá némi köze az Elnöknek is... különben alapból nagy-britanniai befektető a főmufti).
Megérkezem, kicsit nyögvenyelősen, de megvan a határátlépés is (nemigen a rendszerben volt a hiba, inkább csak az emberben - határőrtisztviselőnőm nemegyszer sétált át a szomszédos kapuban ügyködő kollégájához tanács-ügyben, de mi is mindez nekem, aki eddig az atyraui reptéren szedegette fel magára kazah határátlépési tapasztalatait... még ezzel együtt is rugalmasabb, kedvesebb és kulturáltabb volt az egész)
... igen, már itt sejtettem, amit én eddig Kazahsztánból tudni, ismerni véltem, nos azokat a tudásokat dobhatom a kukába, az nem kazahsztáni, inkább csak egy világvégi provincián megszerzett élményhalmaz...
Kint is vagyok, nyakam tekereg, fürkészem nevem egy táblán, hiszen megígérték, kijön elém a sofőr, de igyekezetemet siker nem koronázza. Kapok ugyanakkor a nyakamba egy igen kitartó taxist, ötezerért (tengében, jó 33 USD) ajánlja, bevisz a Diplomat Hotel-be.
Mivel fogalmam sincs, mi is itt a korrekt helyi tarifa, ráadásul a reményt még nem vesztettem el teljesen, hogy előkerül a sofőr, nem állok kötélnek. Az idő telik, lelkesedésem lankad, reggeli hat óra környékén járunk (előző nap délután háromkor - azaz akkor már 11 órája - szálltam fel Feihegyről), így piackutatásra indulok. A reptér előtt már 20 százalékkel csökken a tarifa (de még így is duplája a szokványosnak, mint később megtudom), ebbe a nyomomat fel nem hagyó taxis is belemegy, menne már ő is haza.
Kel a nap, a horizonton a Levij Bereg skyline-ja ragyog bele a reggelbe: itt vagyok, megérkeztem! Álmos szememen keresztül csodálkozom rá a legelső kazah fővárosi képekre, de aludni, aludni...
A hajnali (itt a reggel legalább egy órás csúszásba van az otthonihoz képest) kihalt városban, a két-három sávos, sokfelé osztottpályás sugárutakon hamar a szállodához érünk, ahol a gyors csekkolás után ágyba vetem magam: 10 órakor jönnek értem, megyünk új munkahelyemre...
