Elbattyogtam a munkahelyem közelében levő buszmegállóba, felszálltam a 10-es buszra és 26 perc alatt kint is voltam a reptéren.

Szerencsémre már mindenki becsekkolt, más gép sem volt már akkortájt, így tíz percembe se telt és már csekkoláson, határon, vámon, biztonsági ellenőrzésen túlesve beszálláshoz szólítottak. Nos, így szeretek én utazni! Az a része mondjuk nem jött be, amikor a buszban még várakoztunk vagy tíz percet, mire mindenki előkerült. A gép ugyanis nem volt csáphoz kötve, kint állt a betonon. S bár igazából nem volt különösebben meleg este 10 óra előtt valamivel, de 80 ember bezsúfolódva egy reptéri buszba,  amelynek csak a középső ajtaja van nyitva, s némelyek erős mosdatlan szagot árasztottak, nos, ez némileg csorbította elégedettségi érzésemet. Szerencsémre a tíz perc elszaladt, pillanatok alatt kiértünk a géphez, amilyet én korábban nem hogy még nem láttam, de nem is hallottam róla: Embraer 190.

Nem nagy gép, két sorban két-két ülésen mintegy száz embert tud elrepíteni 4200 kilometerre. A gép maga új, tiszta és szép. A személyzet kedves és mosolygós, ahogy ez az Air Astana-nál is illik. Kispárna és egy üveg ásványvíz várt a helyemen, szendvics (vagyis hát zöldséges darálthússal töltött, batyu), frissen melegítve, meg tea, kávé, üdítő, ahogy illik. Ezután még egy negyven perces sorozatepizódot sem tudtam végignézni, már készülödtünk a leszálláshoz a Manas Nemzetközi Repülőtéren. Hírolvasó embernek ismerős lehet, engem mégis meglepett,  amikor egy nagy szürke, amerikai zászlóval a farkán díszített katonai szállítógép mellett parkoltunk le. Nem volt teketóriázás: 25 perccel azután, hogy kikapcsoltam övemet, már a bankautomatákkal kűzdöttem. Ide nem kell vízum (és konzulból is csak tiszteletbelire futja, akinek igazi kell, annak irány Almati). Nem kellett regisztrációs lapot kitölteni. Nem kell kamerába nézni. Fél perc, és még én is bent vagyok az országban az itt valószínűleg egzotikusnak számító magyar útlevelemmel.

Na de az ATM-ek!  Miután a második is visszadobta Mastercard kártyámat, szemügyre vettem őket. Unicredit Bank. Pedig ilyet már használtam Kazahsztánban. Aztán egy helyi banki automata. Hm, mi lehet bennük a közös? Megvan! Csak Visa logó van rajtuk! Hát ez szívás. Itt állok egy vadidegen ország repülőterén, 30 km-re a várostól, valamivel éjfél után, kazah sim-kártyám sehogyan sem akar csatlakozni a mobilhálózathoz (biztosan zavarban van, a reptérről Kazahsztán tényleg csak egy testes, jó tíz kilométeres kőhajítás), az ATM-ek kikosaraznak. Előkotrom vésztartalék 50 dollárosomat, szerencsémre lelek egy pénzváltót, kapok vagy 2500 som-ot érte (az árfolyam úgy 48 som/dollár - KGS a vájtszeműeknek - saccra közel ötször erősebb a mi forintunknál). A hivatalos taxitársaság 20 dollárért (1000 som) akar bevinni, sokallom, ajánlok 500-at, ezt a sofőr kevesli. Telekocsi szervezésbe kezd, én ráérek. 20 perc alatt elunja, nincs kit szervezni, az asztanai száz utas már szétszaladt, következő gép három óra környékén érkezik. Végül 800-ban maradunk,  20 perc és a szállodánál vagyunk, kérek nyugtát, az nincs. De ígéri, másnap hozza a szállodába. Na, ez jó kis tisztességpróba lesz!

Az asztanai fényár után a frunzei sötétség elhomályosítja látásomat, annak ellenére is, hogy a reptérre vivő út például ki van világítva (szándékosan nem mondom, hogy fényárban úszik), de a Zhibek-Zholu (ja, ez az utca neve, van köztetek olyan, aki még az "50 éves a Kirgiz Autonóm Szovjet Köztársaság" néven emlékszik rá?) meglehetősen sötét.

Azért a szálloda, az Altyn Saray, ami inkább egy túlsúlyos panzió, hirtelen felbukkan a sötétből; éppen az első két szint felújításának végébe futottam bele, pár nap múlva nyílik, friss festés-szag, és már tisztaság kísér fel a harmadik szintre, ahova összehúzta magát a felújítás idejére. A recepciós lány is előkerül a paraván mögül, mélyen még nem alhatott, alig múlt hajnali egy óra. 

Egyágyas szobám kicsi, tiszta, a nagyszekrényben két válfa s más semmi, hűtő, TV, légkondi, zuhanyzó melegvízzel, és kényelmes (s széles) ágy - egy gyors zuhany után már készülök is a másnapra.

Jó éjszakát!